Tanulmányok és esszék a Gyurácz-műhelyből
Megjelent az Érden kiadott Duna-part című folyóirat 2010. évi 2. számában
A Magyar Nyugat Történeti Kiskönyvtára sorozat 10. köteteként látott napvilágot Gyurácz Ferenc – Személyes ügyeim című – ötödik könyve. A büki származású irodalomtörténész (jelenleg a Vasi Szemle főszerkesztője, a Magyar Nyugat Könyvkiadó vezetője) 1980 és 2007 között keletkezett tanulmányait és esszéit rendezte új, tetszetős kivitelű kötetébe. Rokonszenves – ugyanis napjaink atomizálódó társadalmát nem a széthúzás, hanem éppen ellenkezőleg az összetartás mentheti meg – a bevezetőjében kinyilvánított óhaj: „Szeretném, noha a remény is inog, ha ma, népünk és kultúránk egyre szakadékosabb válsághelyzetében újra hatni kezdene a közösségben gondolkodás és a közösségért cselekvés felnőtt példája. Nélküle ugyanis űrbe leng vagy aláhull az ingó remény is, s a személyválogatás nélkül vele hanyatló magyarokat nem menti meg, hogy mindenben eleget tettek az elvárásoknak, és csupán »alanyban-állítmányban« merészeltek gondolkozni.”
Már az ELTE – Budaörsi Bölcsész Füzetek, 1981–82 keltezésű kiadványból átmentett irodalmi leletnek is beillő, Németh László és az utópisztikus gondolkodás című dolgozatában éretten mutatkozik meg az egyetemista Gyurácz őszinte és mély érdeklődése tárgya iránt, s széleskörű ismereteken alapuló elemzőkészsége. Mondanivalójának tanulsága mit sem veszített értékéből az elmúlt csaknem három évtized alatt. Összehasonlításai állják az idő próbáját, elsősorban lelki muníciót nyújtva a kortársak életének szellemi-erkölcsi vezérletéhez. Hiszen az irodalom művészeti funkciójának sem szabadna másnak lennie, mint ahogyan maga Németh László vallotta a Tanú című folyóiratának bevezetőjében: „Az írás – erkölcs!”. Németh László művészetében és művészetelemzésében a szerző meglátása szerint: „Az illúzió, a pozitív illúzió tehát – az utópia illúziója – élni segít. E fölismerés nyomán Németh esztétikájának középpontjába egyre inkább ez az illúzió, s vele az egyéni élet segítésének követelménye kerül. A műveket azon méri, hogy mennyire képesek felelni a »hogyan kell élni?« kérdésére, tudnak-e – amint Tolsztoj tud – követhető életreceptet nyújtani. A fő esztétikai követelmény ismét csak etikai hátterű, de az Eszmény már nem terrorizálja, nem nyomja agyon az etikumra fogékony olvasót, mert hiszen az életreceptnek követhetőnek kell lennie. […] A háború utáni regényeit író Németh László már ügyelt arra, hogy idea-embereinek élete valóban példa-élet legyen.” A sors érdemes cselekedete, hogy ez a gondolatébresztő tanulmány nem került a feledés süllyesztőjébe.
Szintén a múlt kútjából meríti további írásait, s szinte valamennyi kötődik Vas megyéhez. Pável Ágostonra, a vend származású polihisztorra, Weöres Sándor felfedezőjére, a sokoldalú tudósra, és Kárpáti Kelemen premontrei szerzetesre, a modernizálódó város kultúrájának mindenesére egy-egy életszakaszukat kiemelő portréval emlékezik. A korai halálával kegyeletet kérő költő egyik szombathelyi estjének bevezetőjeként szolgáló írás a rendszerváltozás küszöbéig kíséri figyelemmel Nagy Gáspár költészetét. Másik tanulmányából megtudható, hogy a politikatörténeti esszé mesterére, Halász Imrére, a Nyugat főmunkatársára olyan egyéniségek figyeltek a folyóirat kávéházi asztalánál, mint Ady, Móricz. Ír gazdász családból emelkedett ki a tragikus végű életet élt Egán Ede, aki két minisztérium tejgazdasági szakértőjeként is tevékenykedett, s működésében a nemzeti gondolat és a szociálpolitika ötvöződött. Gyurácz Ferenc Adalékok és gondolatok a népiség (populizmus) ismeretéhez című előadásának szövege kilép a provincionális körből, ám tulajdonképpen mindegyik írása túlmutat a megyehatárokon. A Nyugat-Dunántúl irodalmi hagyományait összefoglaló tanulmánya pedig éppen azt fejti ki, hogy a térségben élő és publikáló írók legkiválóbbjai miként csatlakoztak az országos irodalmi vérkeringéshez. E vizsgálódásának külön értéke az Írott Kő (1936-os indulásakor a Dunántúl egyetlen irodalmi folyóirata) jellemzése. Az Életünk fénykora című, az egykori főszerkesztő 60. születésnapján elhangzott előadásában pedig a magyar irodalom egyik legjelentősebb fórumává fejlődött szombathelyi folyóirat Pete György nevével fémjelzett időszakát összegzi. A sorban ezután a Mindszenty Társaság ülésén elhangzott laudáció következik, amit Somogyi Győző festőművész Mindszenty-emlékérmének átadásakor, Szakralitás és életöröm címmel mondott Gyurácz Ferenc, a „mi lett volna, ha” rálátási távlatából érzékeltetve a művészeti teljesítmény megszületésének közegét is.
A könyvet záró tanulmány Veres Péter utóélete és időszerűsége címmel a szerző régen választott kutatási területére kalauzolja olvasóit. Veres hűségét elsődlegesen nem a szocializmushoz, hanem az örök emberi értékekhez, népéhez, hazájához kötődőnek minősíti. Úgy vélem, Gyurácz Ferenc személyes ügyei – közügyek. Kifejezéseiben olyan módon tudományos, hogy mondanivalóját az alkalmazott idegen szavak mellett is bárki megértheti, akinek irodalomhoz, történelemhez fűződő érdeklődése mély és élénk. S ez a mondanivaló a magyarság közösségi és személyes létének javát egyaránt hivatott szolgálni, hiszen az elemzések és a bemutatott egyéniségek célja azonos: a közjó szolgálatának sugallata.
Az igényes tartalmú és kivitelű könyv a fotóillusztrációk mellett az írások eredeti publikációs helyeit felsoroló jegyzéket, valamint névmutatót is tartalmaz. (Vasszilvágy, 2009, Magyar Nyugat Könyvkiadó)
