[Gyurácz Ferenc: Személyes ügyeim]
(Elhangzott a Magyar Katolikus Rádióban, 2009 júliusában)
“Az e kötetbe foglalt tizenegy tanulmányt és esszét 1980 és 2007 között írtam, s keletkezésük időrendjében állnak itt egymás után. Többségük kérésre vagy megrendelésre született, de személyes ügyem mindegyik, máskülönben létre sem jöttek volna: kiesett volna kezemből a toll, felmondta volna a szolgálatot a billentyűzet. Könyvkiadóként sem tudtam még kibocsátani semmit, ami egyáltalán nem fogott meg. Ha hirtelen madárrá változnék, nyilván lezuhannék az égből az első felszállás során, mert hidegen hagy a repülés” – írja új, Személyes ügyeim című kötetének beköszöntőjében a szerző, Gyurácz Ferenc, a Vasi Szemle című honismereti lap főszerkesztője, s az e kötetet is jegyző Magyar Nyugat Kiadó vezetője. Rokonszenves, megszólító erejű beköszöntő. És talán meglepő is, hiszen a tudományos életre ma inkább az a jellemző, ha az irodalmár, eszmetörténész elrejti személyes kötődését. Gyurácz Ferenc azonban okkal vállalja elkötelezettségét, hiszen, ahogy írja: “Ennek a könyvnek minden írása a közösségi emberről szól. A szellem és a közélet földközeli embereiről, jellemükről, cselekedeteikről, gondolataikról, az őket mozgató eszmevilágról.”
A személyesség, a közösség mint személyes ügy, az életszerű és életelvű gondolkodás mellett a szerző igen fontos jellemzője a helyhez való kötődés, a hely szellemi hagyományának az értékfölmutatása. Illyés Gyulával együtt vallja ugyanis, hogy “Provinciális az, aki Bugacon úgy viselkedik, mintha Párizsban élne.” Gyurácz Ferenc e kötetébe olyan írásait válogatta egybe, amelyek zömmel szülőföldjéhez, Vas megyéhez kötődnek, s olyan alkotókról, szellemi folyamatokról szólnak, amelyek túlmutatnak a régión. Összegző tanulmányban tekinti át Nyugat-Dunántúl irodalmi hagyományait, részletesen kitér az 1936-ban Szombathelyen alapított Írott Kő című, megjelenése idején az egyetlen dunántúli irodalmi folyóirat történetére; egy másik írásban a szintén szombathelyi Életünk folyóirat “hőskorát” vizsgálja – a lap a rendszerváltozást megelőző évtizedben Pete György szerkesztésében vált az ország egyik legjelentősebb fórumává. A szellemi örökség valós értékeinek a tudatosítása mozgatja a szerzőt akkor is, amikor a régió jeles szülötteinek a pályaképeit, portréit rajzolja föl, a répcelaki születésű Halász Imrétől, a Nyugat folyóirat egykori főmunkatársától a Bérbaltaváron született, nemrég elhunyt Kossuth-díjas költőig, Nagy Gáspárig. A kötet olyan portréi, mint a már említett Halász Imréé, aztán a szombathelyi kultúra mindeneséé, Kárpáti Kelemené, vagy a néprajztudósnak készülő, vend családban született kultúrateremtő Pável Ágostoné nemcsak a régió múltjának jobb megismerését szolgálják, de az egyetemes magyar kultúra történeti ismeretében is hiányt pótlóak.
A portrék közül különösen figyelmünkre érdemes a méltatlanul elfeledett Egán Ede portréja, akinek alakját, jelentőségét a történettudomány sokáig eltorzított módon közvetítette. A kiegyezés utáni Osztrák–Magyar Monarchia legnyomorúságosabb körülmények közt élő, de a magyar nemzethez törésmentesen ragaszkodó népe a kárpátaljai ruszin nép volt. A múlt-múlt századfordulóra azonban rettenetesen elszegényedtek. Részben a kiegyezést követő nagybirtokrendszer miatt – az elkobzott Rákóczi-birtokot a Schönborn grófok kapták meg, akik lelketlenül szipolyozták a hasznot – részben, mert az országos átlaghoz képes jóval iskolázatlanabbak voltak, s részben, mert a 19. század második felében tömegesen özönlöttek be az országba ezen az útvonalon a galíciai zsidók. A nagymérvű bevándorlás feszültséggel járt, ugyanis elharapózott az uzsorarendszer, s az őshonos szegényparaszti ruténséget egykettőre teljesen kiforgatták kevéske tulajdonából. A kormány észlelve, hogy tarthatatlan állapotok uralkodnak Ruténföldön, miniszteri megbízottat küldött a helyszínre – a borostyánkői birtokos Egán Edét, akinek a hazai mezőgazdaság modernizálására már voltak elképzelései és tapasztalatai. Egán Ede hitelszövetkezetek alapításában látta a megoldást, s elkezdte az uzsorarendszer fölszámolását, amely az uzsorázók, kocsmázók, de a fővárosi sajtó ellenállását váltotta ki. A kormánybiztos szerencsétlen polémiába keveredett, majd 1901-ben, rejtélyes módon meghalt. Egyes vélekedések szerint uzsorások gyilkoltatták meg, mások szerencsétlen balesetre gyanakodtak. Gyurácz Ferenc korrekt történészként, a körülmények és a tények legteljesebb számbavételével rajzolja meg a közért, a szegénység fölszámolásáért elszántan küzdő Egán alakját, de nem titkolja rokonszenvét személye iránt – hiszen Egán Ede elgondolása, a nemzeti gondolat és a népi szociálpolitika összekapcsolása lesz majd a két világháború közti legjelentősebb szellemi mozgalomnak, a népi írók mozgalmának is az alapja. A mozgalomnak egyik jeles képviselője éppen az a Veres Péter lesz, akinek magyarságképéről Gyurácz Ferenc már korábban kötetet adott közre.
A Gyurácz Ferenc Személyes ügyeim című könyvének irodalomtörténeti, kultúrtörténeti összegzései, portréi, pályaképei nemcsak a nyugat-magyarországi régió, de az egyetemes magyar történelem és művelődésnek is fontos adalékai.
Pécsi Györgyi
