(Gyurácz Ferenc: Személyes ügyeim)
„Fő érdeklődési »területem«: magam, környezetem, lakóhelyeim, lakóvármegyéim (Vas és Sopron), a tágabb régió, az ország (az egész és a csonka), a magyar nemzet, Európa valamint az emberiség múltja, jelene és jövője, továbbá az, ami (aki) mindezeken innen és túl van” – írta bemutatkozásként az 1993-ban megjelent Egy „populista” följegyzései című kötetének hátoldalára Gyurácz Ferenc. Az 1993-as kötetet sok tekintetben idézi az új kötet, a Személyes ügyeim, amelyben a fentebb „vázolt” érdeklődési terület csak látszólag szűkül: a közösségi emberről szólnak az írások a bevezető szerint – amint a közösségi ember szólalt meg az 1993-as kötetben is, a közösség értelmén, tartalmán és az érte való cselekvés lehetőségeinek vizsgálatán keresztül.
Tizenegy portrét/tanulmányt válogatott össze a szerző, amely szövegek főszereplői-tárgyai a szó legnemesebb értelmében „közösségiek”, életük, művük szolgál és szolgált: a mindenkori kisebb vagy nagyobb közösséget, amelyben élniük és alkotniuk adatott, utókorukat, a ma közösségét – már, ha igényt tart erre a szolgálatra. Gyurácz kötetének bevezetője ugyanis meglehetős borúlátással tekint nemzetünk és kultúránk jelenbéli állapotára, s utal arra, hogy a jelenbéli szakadékból való kilábaláshoz újra szükség lehet a közösségben gondolkodásra, az alanyban-állítmányban gondolkodás helyett – ahogy a szerző írja. Amint már fentiek (és a kötet címe is) jelzik, Gyurácz Ferenc írásaiban deklaráltan szubjektív: az irodalom- és művelődéstörténeti írások a személyesbe ágyazódnak, szinte szerzőjük szellemi önéletrajzaként is olvashatók a maguk egymásutánjában. Kérdés persze, hogy meg lehet-e szólalni egyáltalán a „személyes” nélkül, hogy létezik-e a puszta és száraz tudományos téma, tárgy. Gyurácz Ferenc kötetének válasza az egyértelmű „nem”, az írások többsége „kérésre vagy megrendelésre született, de személyes ügyem mindegyik, máskülönben létre sem jöttek volna: kiesett volna kezemből a toll, felmondta volna a szolgálatot a billentyűzet” – írja a szerző. S ez a vállalt/deklarált személyesség eleve vonzóvá teszi a kötetet: a tudós vállalt szubjektivitása, a személyes viszony, ami a tanulmányok, esszék mindegyikén átüt, az a közvetlenség, ahogy a szerző tárgyához viszonyul. A személyest erősítik fel az egyes írások végén vagy éppen a szövegtestbe ágyazott köszönetnyilvánítások – mennyivel barátibb, közvetlenebb ez így, mint „listázva” a kötet végén – s azok a helyenként már-már lírai futamok, amikor a szerző vall tárgyáról vagy a tárgyához fűző viszonyról.
A kötet írásai 1980 és 2007 között keletkeztek, s a keletkezés sorrendjét követi a kötet felépítése. Többek közt ezért is kísért a fentebb már említett „szellemi önéletrajz” kissé közhelyízű kifejezése: a szerző személye az elsődleges szervezőeleme a kötetnek, nem valamiféle irodalom- vagy művelődéstörténeti kronológia. A bevezető „hőseimként” említi egyhelyütt a tanulmányok, esszék főszereplőit, a vizsgálat tulajdonképpeni „tárgyait”; de ezt a megnevezést távolról sem a szókeresés kudarca/kényszere szülte: Gyurácz valóban hősökként tekint az írások megidézte alakokra, olyan hősökre, akik a közösség ismert vagy kevéssé ismert hősei voltak, s akiknek élete és műve afféle viszonyítási pont a tanulmányok szerzője számára – s az lehet a tanulmányok olvasója számára is.
1980-ban kezdődik tehát a kötet írásai kínálta „személyes” történet egy Németh László-tanulmánnyal, amely érdekes kísérlet is szerzője számára. A címhez fűzött lábjegyzet tanúsága szerint változatlan formában jelent meg 29 esztendő elmúltával a dolgozat, s ez a tény jelzi a szövegeket életre hívó értékrend szilárdságát és következetességét, s nyilván kísérlet is: a majd 30 éves szöveg érvényességét is „tesztelheti” a szerző. Németh László az egyetemes magyarság „hőse” – miként Veres Péter, akiről a kötet utolsó írása szól. A nyitány és zárlat, amit a keletkezés időrendje szervezett, tökéletes keretnek bizonyul: Németh László és Veres Péter életműve mintegy eszenciája annak a közösségben gondolkozásnak, ami a kötet gondolati centrumát adja.
Másképpen értelmezhető a személyes a Nagy Gáspárról, Somogyi Győzőről szóló írásokban. Valóban személyes ismerősökről szólnak a szövegek, akik egyben olyan alkotók, akiknek műve szintén irányt jelez és közösségi gondolkozást példáz, a róluk szóló Gyurácz-dolgozat hangvétele is, líraibb (még akkor is, ha Gyurácz Ferenc nem igazán lírizáló alkat, közelebb áll hozzá az érzelmeit fegyelmezetten korlátozó gondolkodó attitűdje). De Nagy Gáspárról Vas megyében érzelmek nélkül beszélni, Somogyi Győző világát (s nem csak alkotásainak világát) érzelmek nélkül szemlélni lehetetlen: az írásokon átüt az azonosan gondolkodókat összekötő szeretet és az erkölcsi tartás, a megvesztegethetetlenség iránti tisztelet s még valami: a hétköznapi realitás fölé emelkedni képes ember, alkotó iránti tisztelet. „Mi lett volna Mindszenty Józsefből, ha mindenkor számolt volna a realitásokkal? Valaki más.” zárul a Somogyi Győzőről szóló írás, s ez, a realitás fölöttiség mint a kötet szinte valamennyi írását meghatározó alapgondolat talán itt mondatik ki először hangsúlyosan. Hiszen Gyurácz „hőseinek” nagyszerűségében mindenütt tetten érhető ez, a jelen korlátait tudatosan semmibe vevő gondolkozás, tevékenység, attól hősök ők (immár idézőjel nélkül), hogy képesek voltak/képesek az időben hátra és előre gondolkozni. Hátra, amennyiben a hagyomány vezérelte életüket és munkájukat, s előre, amennyiben a hagyomány tovább örökítendő, illetve a közösségnek átadandó: legelsősorban a közösségben gondolkodás, közösségért cselekvés erkölcsi parancsa.
Impozáns a helyi, a Vas megyei, szombathelyi hősök sora: Pável Ágoston (a Gyurácz Ferenc által irányított Vasi Szemle című folyóirat alapítója) alakja tűnik fel elsőként, „aki megtestesülése volt a közép-európai sorsközösség hányatott eszméjének, kivált magatartásbeli példájával vonta személyisége bűvkörébe kortársait – írja a szerző – akit „a Németh Lászlótól jellemzett jó becsvágy fűtött: magát a »dolgot« nézték, nem pedig, hogy mit érhetnek el, milyen személyes babérokra vagy haszonra tehetnek szert az elvégzett dolog révén”. Kárpáti Kelement mint a szombathelyi kultúra mindenesét mutatja be, Borostyánkői Egán Ede pedig (akinek élete és műve már témája volt az 1993-as Egy populista feljegyzéseinek is) mint a ruszin nép jótevője jelenik meg, akinek életműve a kárpátaljai kis nép felemelése köré szerveződött.
Kárpáti Kelemenről szólván írja Gyurácz: „… a helytörténet kiváló személyiségeinek nagyon is érthető (sőt: hasznos) bűvöletében könnyen megbillenhet az arányérzék, és besétálhatunk a provincializmus csapdájába. Nem vonunk le semmit helyi nagyságaink értékéből, sőt, emléküket és önmagunkat is megbecsüljük akkor, ha egy pillantással túltekintünk a provincia horizontján, s a nemzeti és egyetemes értékek rendszerében is a megfelelő helyen látjuk őket”. A gondolat szép, s a fentebb említett helyi szerzők életművének értékelésében feltétlenül és következetesen érvényesülő szerzői viszonyulást jelez, de érezhetően izgalmasak azok a pillanatok Gyurácz számára, amikor a „helyi” kiemelkedik, s a nemzeti kultúrát meghatározóvá lesz. Amikor például a vasi, répcelaki születésű Halász Imrét a politikatörténeti esszé mesterének nevezheti, vagy elképzelheti, amint a Nyugat főmunkatársaként Halász „ott ül a folyóirat kávéházi asztalánál, s mint Ignotus írja, mindenki őrá figyel, szavának tekintélye, súlya van Adyék, Móriczék szemében”. De ugyanez a lelkesültség munkál akkor is, amikor a Nyugat-Dunántúl irodalmi hagyományait veszi számba, vagy amikor a 2004-ben hatvan éves Pete Györgyöt köszöntve az Életünkről azt mondhatja, hogy az az ország egyik meghatározó irodalmi folyóirata és a rendszerváltás egyik szellemi előkészítője volt a 80-as évek végén (Gyurácz Ferenc is szerkesztője volt az Életünknek akkortájt).
A kötet különleges pozíciójú írása az Adalékok és gondolatok a népiség (populizmus) ismeretéhez című előadás. „Személyes ügy” a populizmus is, amely az Egy populista feljegyzései című kötetben külön alfejezetet kapott 1993-ban, ugyanakkor kivillan némiképp a kötet kontextusából, lévén az egyetlen elméleti munka. Mégis elhagyhatatlan, hiszen centruma a kötetnek, amennyiben a populizmus, a népiség meghatározója Gyurácz Ferenc gondolkodásának, írásainak a tanulmány fogalmai; a kibontott ideológia és világnézet a kötet valamennyi írását meghatározza. „A népiség, ha valóban az, a parasztság világnézeti bölcsességének, ha úgy tetszik: konzervativizmusának örököse, s mint ilyen, tudja, hogy nincs társadalmi kategória, amely igényt tarthatna arra, hogy mindenekfölött való legyen: sem az egyén, sem a közösség; a nép sem, az osztály sem, de a nemzet, sőt az emberiség sem. S bizony még korunk szent tehenei, az ún. »emberi jogok« vagy akár a tudomány kategóriái sem (…) A mögöttünk hagyott század koponyahegyekből, koncentrációs táborokból, nukleáris szemétdombokból összeálló szörnyű szillogizmusa – kizárásos alapon – eljuttathat bennünket régebbi korok tudományának nem fakuló tételéhez: soli Deo gloria – egyedül Istené a dicsőség”.
A kötet egészét, valamennyi írását a kemény kiállás jellemzi: kiállás az értékek, az azokért való cselekvés, a közösségért cselekvés, az ilyen értelmű „személyes ügyek” mellett. Gyurácz Ferenc, miközben megidézi a távolabbi vagy közelebbi múlt hőseit, önmagáról is vall, arról, hogy mik azok az értékek, amelyek az ő életét irányítják, s amely értékek irányadók lehetnek a közösség számára is. S ez minden tudományos tevékenység haszna és értelme: a kutatót az teszi tudóssá, hogy vállalva önmagát, önnön világ- és életszemléletét, képes kutatásainak eredményeit úgy átadni, hogy azok többé váljanak, mint tudományos szakmunkák; a Személyes ügyeim című kötet valamennyi írását hitelesíti – minden szaktudományos értékük mellett – az érzékelhető „használni akarás”, a közösségért való tevékenység nyilvánvaló és üdvös szándéka. (Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2009.)
Megjelent az Életünk 2010. évi 2. számában
